„A művészet azt tükrözi, ami fontos a közösség számára” – interjú Tamás Ildikóval

Júniusban megjelent a PodcArt harmadik adása, amelyben Tamás Ildikó nyelvész, folklórkutató, kulturális antropológus és műfordító Söptei Eszter Polgár Csaba-díjas textiltervezővel és Gergely Réka szobrászművésszel beszélget.

Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet májusban indított kulturális és művészeti témájú, kéthetente jelentkező vodcast adásainak másik állandó műsorvezetője – Seres Gerda mellett – Tamás Ildikó, akinek fő kutatási témái a számi nyelv és kultúra, a nonszensz a folkórban és az irodalomban, továbbá az online folklór és a kortárs öltözködéskultúra. A Divatantropológia podcast szerkesztője és műsorvezetője. Interjúnkban a művészet szerepéről és az ahhoz való személyes kötődéséről kérdeztük.

– Ha a művészet valóban képes formálni a társadalmat, akkor hol húzódik az alkotói szabadság és a társadalmi felelősség határa?

– A művészet mindig társadalmi dimenzióban létezik, éppen ezért nem független a közegtől, amelyben megszületik. A műalkotás létrehozása ugyanakkor egyénhez kötődik, még a közösséghez rendelhető folklór jelenségek is az egyén felől indulnak útjukra, és válnak közösségivé. Utóbbi esetben a közösségi kontroll kijelöli a kereteket, de működhetnek hasonlóan a művészeti iskolák és irányzatok is, amelyek nemcsak rangsorolják és elhelyezik a térképen a műveket, hanem meghatározhatják az alkotás folyamatát is. A technika mellett mindig jelentős szerepet tölt be a világkép, ezáltal egy műalkotásnak morális aspektusai is vannak. Az alkotói szabadság és a társadalmi felelősség összefüggését talán onnan ragadnám meg, hogy a művészet képes közösségileg releváns témákat úgy megfogalmazni, hogy azzal hatást váltson ki. Erősen hat a képzeletre, az érzelmekre, így olyan regisztereket képes mélyen átjárni, amilyeneket másfajta kommunikáció nem. Én nem húznék határvonalat a szabadság és a felelősség közé. A szabadság –bár elemi szükséglet – sosem érvényesülhet mások kárára, éppen ezért komoly felelősséget is hordoz.

– Kulturális antropológusként hogyan látja: a modern ember még képes közös szimbólumokban és közös történetekben gondolkodni, vagy végleg fragmentálódott a kulturális valóságunk?

– A közös történetek iránti igény sosem fog eltűnni, hiszen ezek közös nyelvként, átfogó értelmezési keretekként funkcionálnak, és sok esetben a problémák megoldásának, traumák feldolgozásának, vagy éppen a közös gondolkodásra sarkallásnak is a leghatékonyabb eszközei. A platformok ugyan változnak, ezáltal a közös történetek hatósugarai is, talán részben ezért is beszélnek időnként a közösségek válságáról. Én úgy érzem, történetileg és társadalmilag is elég széles spektrumon belül mozognak az individuális igényeket, máskor pedig a közösséget előtérbe állító paradigmák. Lehet, hogy össztársadalmi szinten ma kevesebb a közös történet. Sok és gyorsan változó információk forgatagában kell tájékozódni, rendkívül sok narratíva között. Egymásra rétegződő és adott helyzetekben aktualizálódó – globális, lokális, foglalkozási, mikro-közösségi és megannyi egyéb – identitás jellemez mindannyiunkat. Ezekhez mindig is társultak közösségi szimbólumok és történetek, így van ez ma is. Ennek részét képezi a folklór mint közösségi művészet és a hivatásos, egyéni művészet regisztere is, amelyek folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással.

– Mit gondol arról az állításról, hogy minden korszak olyan művészetet termel ki magából, amilyen lelkiállapotban a társadalom éppen van?

– A művészet társadalmi kontextusban létezik. Olyan egyének hozzák létre, akik – bár belső világukon átszűrve, de – közvetlen környezetükre és a tágabb világ történéseire reflektálnak. A tapasztalatok formálják és határozzák meg az alkotók világképét és kifejezési módját. Úgy gondolom, a művészet nemcsak azt tükrözi, hogy mi foglalkoztat egy adott egyént, hanem azt is, hogy mi fontos a közösség számára. A művész és közönsége együtt adja a társadalmi olvasatot.  Többek között ilyen kérdésekre is keressük a válaszokat a PodcART műsoraiban – konkrétumokra építve, művészek és tudósok segítségével.

– Ön szerint mi különbözteti meg az „igazi” művészi élményt a puszta fogyasztástól egy olyan korban, ahol szinte minden tartalomként jelenik meg?

– A tartalomfogyasztás alapja, hogy gyors reakcióidőre épít, elsősorban informál, pillanatnyi szükségletekhez igazodik, és nem akar hosszan maga mellett tartani vagy mélyen elgondolkodtatni.  A művészet a rohanó világban is képes lelassítani bennünket. Egy műalkotást szemlélni kell, elmélyülésre és reflexióra késztet, az esztétikai és az intellektuális élmény kölcsönhatásban van.

– A divatantropológia azt vizsgálja, hogyan fejezzük ki önmagunkat öltözködésen keresztül. Ma még „mesélnek” rólunk a ruháink, vagy inkább szerepeket és elvárásokat viselünk magunkon?

– Mindkettő igaz. Az öltözködés esztétikai mondanivalóján túl mindig az egyéni és a közösségi igények és elvárások spektrumában mozgó identitáskommunikáció volt. Ma azonban különösen erős a performativitás, sokféle mintát követünk, online és offline szerepek között mozgunk, az utóbbiban sokszor egy társadalmilag kívánatos képet próbálunk megjeleníteni. Ma talán kevésbé tudjuk vagy tartjuk fontosnak „olvasni” az öltözéket, mint a régebbi korok emberei, bár ez relatív, hiszen Jókai is pont erre panaszkodott már a 19. század derekán. Természetesen most is rengeteg kulturális információ rejlik a külcsínben. Antropológusként engem többek között az érdekel, hogy mi és hogyan befolyásol minket a trendek és az algoritmusok labirintusában, mennyire határozzák meg a választásainkat a narratívák, vagy éppen az esztétikai preferenciák. Ez pedig abból a szempontból is érdekes, hogy milyen kulturális és gazdasági értékeket rendelünk a ruháinkhoz, mennyire értékeljük azok készítőit, és hosszasan lehetne folytatni, mennyi leágazása van ezeknek a kérdéseknek.

– Mit gondol, mi veszik el először egy társadalomból, amikor eltűnnek a hagyományai: az identitása, az emlékezete vagy az emberi kapcsolatai?

– Úgy gondolom, a hagyományok folyamatosan formálódnak, és időről időre születnek újak is (persze sokszor régi minták felelevenítésével) családi, lokális, szakmai és nemzeti, etnikai szinteken is. A hagyomány valójában nem a múlt konzerválása, inkább hidat képez a múlt és a jövő között. Egy folyamatosan változó jelenben a hagyományok sem lehetnek statikusak. Persze mindig fontos először azt definiálni, mit értünk hagyományon: rítusok, szokások, normák, szabályok, viselkedésformák folyamatosságát? Az identitás, az emlékezet és az emberi kapcsolatok valóban erősen meghatározzák egymást, és az egyik legnyilvánvalóbb kifejezési módja ennek a hármas kapcsolódásnak a közösségi rítusokban és az azokat körülölelő és egyben magyarázó narratívákban keresendő. Ha ezek jelentősen változnak, az minden bizonnyal a közösség átalakulásával is együtt jár.

– Melyik az a kulturális jelenség a mai világban, amely antropológusként egyszerre lenyűgözi és aggasztja?

– Talán az online regisztert emelném ki. Lenyűgöző, hogy az emberek milyen kreatív módon képesek belakni új dimenziókat, új közösségeket és önkifejezési formákat létrehozni a digitális térben. Ez esetenként a kutatáshoz is egyfajta izgalmas, szinte laboratóriumi körülményeket kínál (mint például a covid kapcsán kialakult karanténhelyzet idején, amikor megtapasztalhattuk, hogy a folklór és a művészet a nehéz körülményekhez igazodva milyen hatékonyan tudta kifejteni a traumafeldolgozást is segítő szerepét társadalmi szinten). Ugyanakkor aggasztó is, ha azt látjuk, hogy időnként az online jelenlét válik meghatározóvá, hogy ezzel összefüggésben az identitás egyre inkább láthatósághoz és folyamatos önprezentációhoz kötődik. Mintha sokszor nem megélni akarnánk az életet, mint inkább dokumentálni.

– Személyesen mi volt az a pillanat vagy felismerés, amikor rájött, hogy a művészet és a kultúra kutatása nemcsak szakma, hanem élethivatás lesz az Ön számára?

– Nem tudnék egy konkrét pillanatot kiemelni. Azt gondolom, ezt szívtam magamba a közvetlen környezetemből gyerekkoromtól kezdve, hiszen a családomban a művészet és a tudomány is hangsúlyosan jelen volt. Az egyetemi évek persze mindenképpen meghatározók voltak, ott alakultak ki azok a tematikus fókuszok (legalábbis egy részük), amelyek máig meghatározzák a tevékenységemet. Vagyis azt, hogy antropológusként, néprajzkutatóként, de még nyelvészként is olyan területekkel foglalkoztam, amelyek a zenéhez, az irodalomhoz vagy a vizuális alkotásokhoz kapcsolódnak.

– Kutatóként és műsorvezetőként hogyan tud egyensúlyt teremteni a tudományos távolságtartás és a személyes kíváncsiság között?

– Az antropológia alulnézeti, emberközeli perspektívát alkalmaz, empátiára tanít. Fontos a szakmai reflexió és az elemzői keret, de ezt meg kell, hogy előzze a másik ember vagy közösség mély megértése, annak megismerése, hogy ők mit gondolnak, hogyan vélekednek egy adott jelenségről, és miért pont úgy. Ebben a megismerésben nemcsak az információk, ismeretek, hanem az érzelmek és viszonyulások is jelen vannak. Podcast-házigazdaként talán az a legfontosabb számomra, hogy valódi beszélgetések szülessenek, amelyek által a közönség igazi betekintést kaphat a művészek és alkotók világába az ihlettől a technikán át az általuk fontosnak tartott üzenetekig.

– Volt-e olyan találkozás vagy történet, amely emberileg is mélyen átformálta a gondolkodását?

– Úgy vélem, a találkozások és történetek sora folyamatosan alakít mindannyiunkat. Ezen nem azt értem, hogy állandó mozgásban vagyunk egyik világképtől a másikig, hiszen ezekben ritkán történik gyökeres átalakulás. Azonban minden új tapasztalat érzékenyebbé tesz, segít árnyaltabban és komplexebben látni a világot, és benne a jelenségeket. Minden kulturális jelenség mögött valódi emberek vannak, ezt mindig fontos szem előtt tartani, akkor is, amikor szakmai platformokon összegezzük ezeknek a találkozásoknak a tudományos kategóriákon is átszűrt tapasztalatait.

– Ha egyetlen gondolatot kellene átadnia a PodcART nézőinek arról, hogy miért nélkülözhetetlen a művészet az emberi életben, mi lenne az?

– A művészet a világ megismerésének egyik legmélyebb formája, amely hidat képez emberek, közösségek, értékrendek és korok között. Nemcsak megmutatja a világot, hanem segít mások tükrében meglátni, ezáltal jobban megismerni önmagunkat is benne.

---

Kecskés Noémi

Fotó: Futár Kata – Objektív Konyha