„A művészet az életünk része, csak nyitottnak kell lennünk rá” – Interjú Seres Gerdával

A művészet nem pusztán tükrözi a körülöttünk zajló folyamatokat, hanem aktív szereplőként képes befolyásolni és alakítani is azokat. Új nézőpontok megnyitásával, megszokott kereteket feszegető kérdések felvetésével és személyes válaszok megfogalmazásával hozzájárulhat a társadalmi párbeszéd formálásához.

Napjaink gyorsan változó világában egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy a művészet miként reagál a közösségeket érintő kihívásokra, és milyen értékeket közvetít a nyilvánosság felé. Felmerül a kérdés: milyen felelősség hárul az alkotókra, akiknek munkáik hatással vannak a közgondolkodásra és a társadalmi folyamatokra. Milyen módon segítheti elő a művészet egy nyitottabb, empatikusabb és kiegyensúlyozottabb társadalom kialakulását? Ezekre a kérdésekre keres válaszokat az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI), amely májusban PodcArt címmel új videós kulturális és művészeti podcastsorozatot indított. A kezdeményezés célja, hogy közérthető formában, szakértők és alkotók bevonásával vizsgálja a művészet társadalmi szerepét és a kortárs kulturális jelenségek mögött húzódó összefüggéseket.

A kéthetente jelentkező vodcast adások egyik állandó műsorvezetője Seres Gerda Junior Prima-díjas rádiós és kulturális újságíró, műsorvezető, aki elsősorban a művészet, a kultúra és a színház világának ismert szereplőivel készít interjúkat és beszélgetéseket. Pályafutása során számos kulturális médiumban publikált, többek között a Papageno és a Kultúra.hu felületein jelentek meg interjúi és riportjai. Nevéhez több podcastsorozat kapcsolódik, köztük az Egyetemes Podcast, valamint a Példaképlet című beszélgetéssorozat. Seres Gerda az MMA Művészeti Ösztöndíjprogram 2020–2023. évi ösztöndíjasa. Az interjú során a művészethez fűződő viszonyáról kérdeztük.

– A PodcART visszatérő kérdése, hogy a művészet hogyan képes alakítani a valóságot. Szerinted inkább tükröt tart az ember elé, vagy egyfajta erkölcsi iránytűként szolgál?

– A művészet – azáltal, hogy párhuzamos világokat teremt – kétségkívül a mi világunkat is formálja. Egy műalkotás olyan ajtókat nyithat meg, amelyek ezek nélkül a zsigeri tapasztalások, hatások nélkül talán zárva maradnának. Meggyőződésem, hogy a művészet formál, alakít, egy érzékletes olvasmánytól, képzőművészeti alkotástól vagy zeneműtől a világról alkotott képünk is árnyaltabb lesz, és szerencsés esetben kérdéseket vet fel a világlátásunkkal kapcsolatban. Színházban szokták mondani, hogy akkor sikerült jól az előadás, ha egy-egy figurában mindenki a szomszédjára ismer. Nyilván akkor sikerül igazán jól, ha abban a bizonyos tükörben a saját hibáinkat, téves vélekedéseinket is meglátjuk, és ekképpen erkölcsi iránytűként is szolgálhat.

– Mely művészeti ág képes a legerősebben hatni a közgondolkodásra?

– Szenvedélyesen szeretem a színházat, és mivel roppant érzékletesen és verbálisan jeleníti meg a konfliktusokat, ütköztet ideákat, talán ezt említeném. Az irodalom hasonló, bár annak színeit mindenki magában, a saját lelkének megfelelően festi meg. Úgy érzem, a nem verbális műfajokhoz a legtöbbünknek fogódzók kellenek: egy zeneműről vagy egy nonfiguratív festményről vélhetően százan százfélét mondanánk, így a hatása is szerteágazóbb, és kevésbé direkt.

– Kulturális újságíróként számtalan alkotóval találkozol. Mit gondolsz, van-e ma még közös kulturális nyelvünk, vagy a művészet is ugyanúgy széttöredezetté vált, mint a társadalom?

– Hiszek a párbeszédben, és ebben semmi naivitás nincsen, huszonkét év újságírói tapasztalata igazolja, hogy a nyílt, őszinte kíváncsiságban, egymás felé fordulásban hihetetlen erő van. Talán nem mindig halljuk vagy értjük jól a másikat, de művészetben a nyitottság egyébként is elengedhetetlen alkotói attitűd, ha pedig ez megvan, a közös nyelvet is megtalálhatjuk.

– A Hild-villa szellemisége sokak számára az elmélyült gondolkodás és a párbeszéd terepe. Van még ma tere a lassú, valódi kulturális diskurzusnak a gyors, fogyasztásra épülő médiavilágban?

– Az utóbbi években – legyen szó újságcikkről vagy podcastról – a legtöbbször azt az instrukciót hallottam, hogy legyen rövidebb, pörgősebb. A kínálat igyekszik a kereslethez alkalmazkodni, ám nekem meggyőződésem, hogy nem kell csupán azért félperces Reels-videókat gyártanunk, mert azt vélhetően többen nézik meg, mint egy félórás, elmélyült beszélgetést. Az elmélyült diskurzusra komoly igény van, vélhetően azért, mert a hétköznapi találkozásainkból – a hajszoltság miatt – éppen kikopik.

– Rádiós újságíróként hogyan látod, miben más egy kulturális podcast hangvétele és felelőssége a hagyományos kommunikációs eszközökhöz képest?

– A videós podcast ereje abban is rejlik, hogy hallom, látom a beszélőt, pontosan érzem a hangsúlyokat, a játékos megjegyzések súlyát, ettől sokkal közvetlenebb és erősebb hatással bír, mint például egy online közzétett szöveg. Amikor a Kultúra.hu-nál dolgoztam, egyre azt szorgalmaztam, hogy az interjúkat gazdagítsuk rövid hangfájlokkal, a beszélgetés részleteivel, hogy érzékletesebb legyen.

– A mai művész feladata inkább kérdéseket feltenni vagy válaszokat adni? Melyik szerepet érzed közelebb magadhoz újságíróként?

– Én a kérdésekben hiszek. A válaszaink egyéniek, a lényeg, hogy közösen gondolkozzunk.

– A májusban indult PodcART célja, hogy közérthetően mutassa be a kortárs művészetet és a művészetelméleti kutatásokat. Mennyire nehéz egyensúlyt találni a szakmaiság és a könnyed, befogadható forma között?

– Az interjúk során sok nálam műveltebb, magasan kvalifikált alkotóval volt alkalmam beszélgetni, és mindig magával ragadott, amikor valaki úgy volt képes összetett kérdésekről szólni, hogy az az ő lényeglátó, tömör és érthető megvilágításában számomra is befogadható volt. Én is erre törekszem, bár nekem ez nem olyan nehéz, hiszen én nem az elméleti szcénából érkeztem.

– A műsor hangsúlyt fektet a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusainak és ösztöndíjasainak bemutatására. Mit tapasztalsz, milyen kihívásokkal szembesül ma egy kortárs magyar alkotó?

– Talán ma a legnehezebb az értéket felmutatni ebben a „csatazajban”. A minket érő rengeteg impulzus miatt felértékelődik a marketingszempontból is jól pozícionált műalkotások szerepe, azonban ebben sok művész egyáltalán nem rutinos, így jóval nehezebben talál utat a potenciális közönségéhez.

– Alumni MMA-ösztöndíjasként milyen érzés visszatérni a Hild-villába, amely korábban ösztöndíjas találkozók, szakmai beszélgetések és közösségi élmények helyszíne volt a számodra?

– Nagyon szerettem ezeket a találkozókat, mert a művészetelméleti szekcióban rendkívül sokszínű társaság alakult ki. Olyan témákba nyerhettem bepillantást, amik aztán később engem is előrevittek egy-egy kutatás során. Visszatérve már otthonos számomra a hely.

– Mit adott Neked az MMA-ösztöndíjprogram? Inkább szakmai lehetőséget, szellemi közösséget vagy egyfajta belső megerősítést?

– Az én témám – az 1960-70-es évek magyar drámáinak társadalomkritikai vonatkozásai – a személyes érdeklődésemből fakadt, és viszonylag távol állt az eredeti szakmámtól. Annyiban nem, hogy lehetőséget adott interjúk elkészítésére, amelyekre most, néhány év elteltével már nem lenne mód, hiszen nagy idők nagy tanúi távoztak közülünk azóta. Szeretnék visszatérni a témához, régóta fontolgatom a kibővítését egy esetleges doktori kutatás keretében, de egyelőre leköt a munkám.

– Tamás Ildikó kulturális antropológussal közösen/felváltva vezetitek a PodcArtot. Hogyan egészíti ki egymást az egyes beszélgetések során az újságírói és a kutatói szemlélet?

– Ildikó nem csupán kiváló kutató, hanem rutinos kérdező, és ez az őszinte kíváncsiság teszi remek műsorvezetővé. Hogy rendkívül otthonosan mozog azon a területen, amelyről beszélget, az egyfelől könnyebbség, másfelől viszont nehézség lehet számára. Hiszen minden alkalommal kicsit el kell távolodnia a témától ahhoz, hogy az érdeklődő, de laikus hallgató is fogódzókat találjon.

– Ki Seres Gerda akkor, amikor nincs mikrofon mögött, ha nincs kérdés és nincs történetmesélés? Mi az a közeg vagy tevékenység, amelyben igazán önmagára talál?

– Szerintem Seres Gerda mindig kérdez. Gyerekként is ez volt a legfőbb ismertetőjele, ami így, felnőttként bizonyára idegesítő lenne, ha nem ezt választotta volna hivatásául. Egyébként szeretem a csendet is – sokat túrázom, imádom az erdőt és a sport számos formája kikapcsol. Meg persze a barátokkal közös kulturális programok, de ott nehéz eldönteni, hol végződik a munka, és hol kezdődik a szórakozás.

– Van olyan projekt, amelyet szívesen megvalósítanál?

– Szeretnék egy saját podcastsorozatot indítani és mindig eltökélem, hogy bármennyire is régimódi vagyok, hangsúlyosabban leszek jelen a közösségi médiában és a social media-felületeken. Ez nekem egyelőre nehéz, mert nem elsősorban magamat, inkább azokat a témákat, ügyeket szeretném előtérbe helyezni, amelyeknek a munkám révén részese lehetek.

– Ha a PodcART egyetlen gondolatát kellene kiemelned a nézők számára, mi lenne az az üzenet, amelyet a műsor leginkább szeretne átadni a művészetről és a társadalomról?

– A PodcArt azért áll közel a szívemhez, mert összecseng azzal, amit én is gondolok a podcastokról: hogy lehetőséget teremtenek elmélyült, tartalmas beszélgetésekre – közérthetően és szórakoztatóan. Ha én találnám ki magam számára a formátumot, valami hasonlóban gondolkodnék. A legfőbb üzenet számomra az, hogy a művészet nem valamilyen tőlünk távoli, elefántcsonttoronyba zárt, úri huncutság, hanem a mindennapi életünk része. Az épület, aminek ajtaján nap mint nap belépünk hazafelé, egy-egy kiválóan megtervezett plakát, a hangszóróból szóló zene vagy egy Facebookra posztolt vers akkor is alakít minket, ha nem váltunk jegyet egy képtárba, könyvtárba vagy színházba. A művészet az életünk része, csak nyitottnak kell lennünk rá.

Kecskés Noémi

Fotó: Schumy Csaba