A Magyar Keresztény Egyházzenei Atlasz (MAKEZA) Szerkesztősége 2026. június 11-én tartotta a második vitanapját „Dávid király gitárja” címmel, amelynek tárgya a gitárkíséretes kórusok liturgikus szolgálata volt. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet 2025 februárjában alapította meg a MAKEZA-t, hogy a Kárpát-medencében liturgikus szolgálatot végző kórusokat kutassa. A szerkesztőség 2025. augusztus 20-án indította el az online adatfelvételt. A kérdőívre 306 teljes értékű és 800 részleges kitöltés érkezett. Az előzetes várakozásokkal szemben a vizsgált kórusok repertoárján nemcsak a hagyományos, komolyzenei liturgikus zene szerepelt, hanem olyan művek is, amelyek gitárkísérettel hangzanak fel. A kutatóbizottságot meglepte, hogy a teljes értékű választ adó közösségek közel harmada definiálta önmagát „gitáros kórusként”. Különösen a katolikus és a református válaszadók kapcsán találtunk nagy számban gitáros adatokra. A rendezvényen résztvevők választ kerestek arra, hogy kik a „gitáros kórusok”, mit játszanak és milyen liturgiai felkészültség áll mögöttük.

A vitanap első felében a Szerkesztőség vezetői vetettek fel a kérdéseket. Mi is a kulcskérdés a gitáros kórusok kapcsán? Az énekek ritmus-, dallam- vagy harmóniakészlete? A szövegváltozatok? Vajon az egyes felekezeti liturgia támaszt olyan elvárást, amelyeknek a népszerű gitáros dalok nem tudnak megfelelni? Vagy „csupán” nemzedéki különbséggel állunk szemben, mint ahogy elkülönül egymástól a Rejtő-korosztály, a Lőrincz L. László-nemzedék és a Leiner Laura-olvasótábor?

A rendezvény elején az Intézet zenészei könnyed protestáns, „dicsőítő” zenét játszottak, megelőlegezve a nap során megvitatandó művek világát. A zenék nemcsak egyszerűek voltak harmóniai szempontból, de a kivetített szöveget is könnyen énekelhető dallamokon hordozták. A téma természetéből adódóan — hiszen a hagyományos liturgikus zene és a könnyűzenei kíséret megítélése felekezetek között és azokon belül is eltérő — az egybegyűltek kezdetben tartózkodóan ültek egymás mellett. A legismertebb karizmatikus dalokat (pl. Áldásoddal megyünk) így nem énekelték együtt; az összhang a nap folyamán, az előadások és a vita során fokozatosan alakult ki. A zene után Nemes Márk, az intézet fiatal kutatója ismertette a megkapott adatsorok eredményeit. Rávilágított, hogy a gitáros kórusok eloszlásában nem területi, hanem korosztályi szórás figyelhető meg, ugyanakkor az nem általánosítható, nem vonatkoztatható csak a fiatalokra vagy az idősebbekre. Mutatott olyan tápiósági katolikus kórust, ahol éppen a középkorúak éneklik szívesebben a gitáros dalokat, ahogy egyébként az ökumenikus nyitottságú adventista cserkészek esetében is kiderült.

Az első blokkban három fiatal egyházzenész (Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói) adott elő, akik középiskolás koruk óta kántorizálnak vagy rendszeresen résztvesznek  a zenés liturgiaszolgálatban. Gulyás Zsófia, a Lelkünk hangja (2026; https://moly.hu/konyvek/gulyas-zsofia-lelkunk-hangjai) könyv szerzője, mesélt a regénye tárgyáról. Egy keresztény könnyűzenei egyesület kalandjairól mesélt, majd a saját ezen jellegű élményeiről. Számára és a közössége számára a zene (esetükben a nem hagyományos liturgikus zenéről beszélünk) nagyon erős kovászt biztosított mind a hitük, mind az egymás iránti szeretetük megélésében. Mellette pedig a közösség iránti alázatra tanította őket. A következő előadó, Antal Kászon az esztergomi, a pilisi és a ceglédi református és római katolikus kántori szolgálatairól mesélt. Elsősorban az egyházi szereplők és a hívek közötti kapcsolódás eszközeinek látja a könnyűzenei- és a hagyományos zenei liturgiák által nyújtott lehetőségeket. A saját maga által komponált misével arra hozott példát, hogy a gregorián hagyományt, illetve a Palestrina-féle ellenpontot is lehet „menő” módon alkalmazni, ahogy azt Barsi Balázs atya megfogalmazta. (A mise a Ferences Rend országos elismerésében részesült.)

Az utolsó fiatal előadó, Tőczik Benedek, aki jelenleg két ferences templomban kántorizál, az Emmanuel Közösség zenei gyakorlatát mutatta be, amely arra törekszik, hogy igényes zeneiséggel szólaltasson meg olyan műveket, amelyeket a tagok a sajátjuknak éreznek. Így elsősorban nem Cornelius, Bruckner vagy Liszt egy-egy motettáját adják elő, hanem könnyedebb hangvételű műveket. Rendszeresen több szólamban muzsikálnak és énekelnek. A példájuk jelzi, hogy nem kizárólag a scholák és a „komoly kórusok” fogékonyak a többszólamúságra és az összetett zenei harmóniákra. Mesélt arról is, hogy amikor Székely János püspök úr a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen misézett, kifejezetten az emmanueles liturgiát kérte, míg az egyetemi kórus gregoriánt szeretett volna énekelni. Az előadó végül hozzátette, hogy szeretett gitározni, de jelenleg már szívesebben orgonál az Éneklő Egyházból.

A szünet után a gitáros kórusok definícióját keresték a kutatók. A keresztény hagyományos és nem-hagyományos repertoárról való vita jellegéből fakadt, hogy a résztvevők szakmai feszültséggel érkeztek: ki-ki a saját felekezeti és ízlésbeli álláspontját képviselte. Ezt az elvárást törte meg első ízben Kovács Szilárd (PTE), aki ott folytatta, ahol Tőczik Benedek abbahagyta: konkrét példákon mutatta be, hogy 16. századi zsoltárdallamok milyen autentikusan szólalnak meg gitáron. A résztvevők egyöntetűen sóhajtottak fel, ahogy hirtelen Tinódi világába csöppentek. Ám azt az előadó is hangsúlyozta, hogy a Hozsanna és az Éneklő Egyház kevés darabjához illeszthető arányosan a gitárkíséret. Az orgona jelentőségét az adja, hogy képes nagy embertömeget vezetni, a hangjához tudnak a hívek intonálni, és a ritmusát jól hallják. A gitár tehát nem ellenség, mert értő kezeken bensőséges hangulatot teremtő, liturgikus eszköz. Végül annyit fűzött még az előadásához, hogy Dávid királynak kisméretű hárfája volt.

Czakó Dóra (ELTE) arról mesélt, hogy a két pápalátogatás, valamint a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején milyen liturgikus repertoár szólalt meg. Rámutatott, hogy ott is a zeneszámok egyharmadát képviselték a nem-hagyományos darabok, amelyek között Taize-, karizmatikus és könnyűzenei feldolgozás egyaránt szerepelt. Csorba Gergő (Debreceni Egyetem), a debreceni Nagytemplom orgonistája az előző témát folytatta: példákat hozott arra, hogy a gitár és az orgona mikor cserélhető fel egymással, az istentiszteleten mikor ad többet egy gitár, és mikor kell ragaszkodni inkább az orgonához. Noha rendszeresen ad filmzenékből orgonaestet a Nagytemplomban, istentiszteleten csak a liturgiához illő énekeket és darabokat választ. Az előző előadókkal egyetértésben ő is a hívek zenei igényességre nevelését látja a megfelelő útnak, amelyben akár a gitár, akár a citera, akár az énekhang lehet eszköz, de a leghatékonyabb a búgó orgona és az aktív kántor.

Végül a rendezvény fő szónoka, főtiszteletű Keczkó Pál, evangélikus püspök szólalt fel. Ő maga is kiállt amellett, hogy az egyházaknak, így a sajátjának is elsősorban a lelkiszolgálat kell, hogy az első legyen. Azt számos eszköz szolgálja, kiemelten az istentisztelet, amelyen a liturgia határozza meg a zenét. A finn testvérgyülekezetek könnyűzenei fesztiváljából inspirálódva számos zenei újítást, valamint fordítást vettek át a korszerűsítés érdekében.  Ennek szellemében indították el az Evangélikus Egyház Mentor Programját, amely képzett zenei vezetők révén tanítja a fiatalokat a közös zenélésre, dalszerzésre és a liturgikus szolgálatra. A megújhodás túlhajtásáról is hozott egy őszinte példát. Elmondta, hogy az egykori gyülekezetével úgy döntöttek, hogy az úrvacsoránál – egy évnyi kísérletezés után – visszatérnek a klasszikus zenéhez, viszont létrehoznak egy esti, gitáros alkalmat a fiataloknak. Keczkő püspök példái nyomán körvonalazódott egy lehetséges út: a liturgikus alkalmak és az azoktól eltérő zenei szolgálat tudatos szétválasztása.

A rövid ebédszünet után következett a vita. Horváth Gergely kulturális kommentátor (gondolatkertészet.hu, dalszerzo.hu, Szikra Zsűri), a rendezvény vitamestere, mesélt arról, hogy ő miként találkozott a hiteles keresztyénséggel és miként töltött el azzal egy nemzedéknyi időt, hogy a napjainkban a tömegeket megmozgató zenei irányzatokat és a liturgikus zenét egymáshoz közelebb hozza. Az előadó önmagáról való őszintesége kellően megalapozta a következő másfél óra egymást megérteni akaró megnyilatkozásait.

A jelenlevők közül többen is, így például Rostetter Szilveszter, Mizsei Zoltán, a Kazetta – Katolikus Zenei Tábor munkatársai hozzászóltak az elhangzottakhoz. A zárszót végül K. Puskás Laura (Baptista Teológiai Akadémia) mondta ki: „Nem az a fontos, hogy milyen stílusú zenével szolgálunk Istennek, hanem hogy milyen szívvel! Bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak, ne pedig úgy, mint embereknek! (Kolossé 3:23)”

A vitanap tehát végül nem vitával, hanem beszélgetéssel zárult. Tudjuk, hogy (még) nincs egyetértés sem az elnevezésekben (könnyű-, illetve komolyzene), sem a szöveghasználatban (bevett fordítások mellett saját szövegek), illetve magában a liturgiai szolgálat mikéntjében, de az, hogy a jelenlevők egymással beszélgetni akartak és nem meggyőzni a másikat, egy hosszútávú együttműködés záloga. A rendezvény résztvevői ezért egyértelműen kérték, hogy a vitanap folytatódjék egy következő alkalommal, amelynek munkacíme: „Mint Dávid az Úr ládája előtt”. 2026. október 5-én kerül rá sor, ugyancsak a Hild-villában.